Évszakváltás
avagy hogyan jönnek-mennek jobbra-balra
a blogos divattémák kergült kecske módjára
Most
kezdek bele másodszor ebbe a cikkbe, és bár kezdetben könnyebbnek tűnt,
kiderült, hogy mégsem olyan egyszerű megfogalmazni. Mint tudjátok, a mostani
témánk az évszakváltás, az én kategóriám pedig a kritikák ééés a cikkek.
Az
ötlet maga, hogy az évszakváltást a
blogokon megjelenő divattémákra húzzam rá, viszonylag hamar jött, de a
megvalósítás némi-nemű bökkenőbe ütközött, és nem, nem csak a szalagavatómba.
Szerintem elképesztően érdekes, hogy van ugyebár a külvilág, ahol
történnek a dolgok, ahol az élet folyik, ahol a divat és történelem alakul; és van
a blogos szubkultúra, ami ehhez idomul. A külvilág után slattyog. A keze alatt
formálódik.
Gondoljatok csak bele; amikor az Alkonyat folyt mindenhonnan (itt találtam
rá a blogok világára, ezért itt kezdek bele, de nyilvánvalóan előtte is voltak
már divatos témák), akkor a blogosok is nyakig úsztak Pattinsonban és
Lautnerben.
Aztán
ezzel együtt, bár némi késéssel jött a Vámpírnaplók, bár talán kisebb hévvel;
aztán hirtelen bumm, a One Direction harmadik lett az X-Factorban és máris megfulladtunk
Harry Styles hajában. (Nem ítélkezem, megvolt a magam 1D korszaka, ami bár szép
volt, jó volt, hála az égnek lezárult.) És magukkal rántottak minden 16 és 23
közötti fiút, akik tudnak énekelni, mindenki fiúbandát alapított, és ezek az
emberek mind-mind felkerültek a kamaszblogok fejléceire.
De ez persze nem csak ebben látszik; egy időben elképesztően sok
design-blog volt, aztán jöttek a kritika-blogok, és nem tagadom, ehhez hasonló
blogmagazinok is akadnak szép számmal. És a maffiás, depressziós, vagy épp
vérfertőzésről, túl nagy korkülönbségről szóló blogokat még nem is említettem.
Nem véletlenül.
De a mindennapi események is helyet szorítanak
maguknak, és itt nem
csak a sztárvilág mozgolódására gondolok; a párizsi események hatására rengeteg
bejegyzés és cikk emlékezett meg az áldozatokról, aztán többen arra hívták fel
a figyelmet, hogy ne csak a nyugati civilizáció közepén történő katasztrófákra
figyeljünk, mert van még borzalom a világban.
A
divatblogok pedig rendszeresen reflektálnak a divatbeli változásokra.
Nyilván mindenkinek feltűnt, hogy a legtöbb szó a
fanfictionökről esett, ugyanis a legtöbb blog (már ami velem szembejön) vagy
blogregény, vagy ff-novellák. Mielőtt valakiben felmerülne, hogy egyáltalán
van-e létjogosultsága az ilyen történeteknek, igenis van: itt van egy nagyszerű
cikk [XX] a témáról, ajánlom mindenkinek.
De ennél több szót nem szeretnék pazarolni a témára, ugyanis szerintem abszolút
kellenek: nagyszerű gyakorlási forma, és kiderül, ki az, aki tényleg szeret
írni, ki az, aki tényleg foglalkozik vele. Az ember tud rajta kísérletezni, és
szépen megfigyelhető rajta az író stílusának alakulása, hogyan épül, hogyan
fejlődik.
De most inkább arról szeretnék beszélni, amiről kezdetben a legkevesebbet
beszéltem.
Az
utolsó pontról. A maffiás blogokról, vérfertőzésről, korkülönbségről, depresszióról.
A
maffiás blogokról egyedül azért szeretnék beszélni, mert nagyon idegesít, hogy
senki nem vette a fáradtságot, hogy kicsit belemásszon a sztoriba. Kicsit utánajárjon,
legalább megnézzen egy jó filmet, és azt vegye alapul. (Ha van ilyen, akkor
bocsánat, és akinek nem inge, meg minden, de én nem találkoztam ilyennel.) De
olyannal bezzeg találkoztam, hogy Zayn Malikot kell megvédenie Selena Gomeznek –
ezekkel a nevekkel. Ez a probléma persze nem csak a maffiás blogokra
vonatkozik, sok más témára igaz, de mostanában túltengnek az ilyenek.
Semmi bajom a
korkülönbséggel a valóéletben,
mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy kit szeret (#LoveWins meg minden), és azzal
sincs bajom, ha a történetben mellékesen meg van említve, hogy amúgy
köztük van vagy tíz év, de ha erre épül egy történet, azzal nem tudok mit
kezdeni. Most mindenki forduljon be szépen csendben, és kérdezze meg magától:
azok a történetek, amik a pedofilizmust idealizálják, teszik mindezt romantikus
keretek között, azokban van valami cselekmény? Bármi, ami több annál, hogy ki
kivel jött össze és ki kivel szakított?
Nem, nem hinném, és nem, ez így nem jó. Az ilyen történetektől mindig
szépen csendben elsírom magam. Mert igen, egy
romantikus történetnek is lehet cselekménye.
És
most jöjjön a fekete leves.
Kezdjük, mondjuk a depresszióval. Az tűnt fel, hogy egyre többen
keresnek ilyen jellegű blogokat, és rengeteg ilyen van. Belenéztem egy-kettőbe,
és sajnos azt kell mondjam, ennek se néz utána a legtöbbjük, és elnagyzolt,
kislány-problémának mutatják be, holott ez egy nagyon komoly mentális probléma,
amit sajnos a társadalmunk nem vesz elég komolyan. Sokszor a betegek környezete
egyszerűen nem is hajlandó tudomást venni arról, hogy az illetőnek segítségre
van szüksége, és annak hiányában rengeteg áldozatot szedett már, holott ezek a halálesetek megelőzhetőek lettek volna.
És én egyszerűen nem is értem, milyen indíttatásból kezd el erről írni az
ember, ha ezt egyszerű mellékproblémának szánja. Aki szenvedett, vagy szenved
depressziótól, az szerintem nem fog elkezdeni ennyire nyíltan beszélni róla,
vagy ha igen, akkor azt több komolysággal teszi – vagy legalábbis merem
remélni, bár láttam már nagyobb hülyeséget is -, akinek meg nincs tapasztalata
ezzel, az tisztelje annyira betegeket,
hogy nem csak mártírrá teszi vele a
főszereplőjét, aki Bella Swan-kórban szenvedve elregéli majd, mennyire
rossz neki a palotájában. Nézzetek utána emberek! Komolyan beszélek. Szerintem
nincs annál cikibb, amikor egy író baromságokat ír le, pusztán azért, mert
lusta volt ahhoz, hogy utána olvasson, utána kérdezzen.
A másik kedvencem meg a vérfertőzés. (Próbálok diplomatikus maradni,
mert ez a téma mindig felidegel – a megerőszakolós-téma szintén ilyen, de abba
már bele se merek kezdeni.) Értem én, hogy Trónok
harca meg minden. De George R.R. Martin alkotott egy olyan világot, amiben
rengeteg tabu szerepet kap, és ami formát bont, és polgárt pukkaszt. A
polgárpukkasztás régi kedvence az íróknak – ugyanis az ember felfigyel rá,
megbotránkozik rajta, katartikus élményt okoz. Gondoljunk vissza mondjuk
Rimbaud-ra vagy Verlaine-re; már ők is imádtak polgárt pukkasztani, de még Ady
is.
Szóval ezt a részét megértem. De azt már nem tudom megérteni,
amikor mindezt idealizálják, romanticizálják. Racionalizálják. Ez nem olyan
dolog – egyik se -, amire azt tudnám mondani, hogy elfogadható. Sem a
vérfertőzés, sem a megerőszakolás.
Nekem senki ne próbálja meg bemagyarázni, hogy normális dolog, ha egy
idősebb kihasználja az erő-, és/vagy korfölényét, és ezzel megalázza a másikat,
elveszi az emberi méltóságát. Ezrek szenvednek attól, hogy valamelyik
családtagja mit tett vele. A vérfertőzés komoly betegségek lehetőségét hordozza
magában – gondoljunk a Habsburgokra. Ijesztő statisztikák vannak, hogy mennyi a
fogyatékos, pont azért, mert az angolok nagyon hajlamosak erre, és hajlamosak
voltak rá. Szigetország, tehát elzártabb, és a királyi család mindig hajlamos
volt erre, ezért nagyon sok fogyatékkal élő van ott. A vérfertőzés ugyanis nem
(feltétlen) az első leszármazotton látszik, leggyakrabban a második/harmadik
generáció az első, aki fogyatékkal születik (lsd. Száz év magány). Nem normális.
És nem, George R. R. Martin sem idealizálja, nem teszi jó dologgá; továbbra is
rossz dolognak mutatja be, tabunak, ami nem véletlenül lett az. Legszívesebben
letiltanám az összes ezzel foglalkozó blogot. Fogadjuk már el végre, vagy
inkább fogjuk már fel, hogy ez nem jó dolog, nem olyan, ami ilyen kis könnyed
nyári olvasmányokba illik. És végképp nem ezt kéne olvasniuk az erre járó
tizenkevés éveseknek, mert utána ők is ilyesmiket kezdenek el olvasni, majd
írni, és máris megint torzult egy kicsit egy generáció, a normálisról
kialakított képe. Tudom, egy fecske nem csinál nyarat, egy blog nem változtat a
világon. De elég baj az, hogy tizenegy-két évesek pornót és 50 shades trilógiát
meghazudtoló szexjelenetet írnak, hogy olyanról írnak, amiről (JÓ ESETBEN)
fogalmuk sincs – gondolok itt a narkotikumok használatára, drogozásra,
cigizésre, rendszeres alkoholfogyasztásra, vagy épp a szexre. Tudom, őskövület
vagyok, de nekem tizenhárom évesen nem azon járt az agyam, hogy de jó lenne, ha
egy sikátorban megerőszakolnának. Mai napig nem merek sötétben egyedül
hazajönni.
Szóval nekem nagyon nem tetszik az, hogy mit mutat nekünk ez a blogos
évszak. És előre félek attól, hogy mit hoz a tavasz.
Lezárásnak beszéljen helyettem Petőfi, mert ő jobban ki tudta fejezni –
már akkor -, hogy mi a lényege ennek az egésznek, amit mi csinálunk. Kicsit
mintha előre vetítette volna a mi problémáinkat, és ebben rejlik az ő nagysága.
Mert mindezt olyan könnyedséggel tudta megírni – legalábbis az írásaiból az jön
le, hogy ő nem erőlködött azon, hogy mindezt elmondja nekünk.
„Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
[…]
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.”