Évszakváltás, avagy...

Sziasztok! :) 

Ím itt az első cikkem. Senkit nem szerettem volna megbántani, de ez igenis olyan dolog, amire mindenki figyelmét fel szerettem volna hívni.

Bátran írd le a véleményed, köss belém, érts egyet, meséld el a napod, kötögess unikornisokat.

Papp Fruzsi 

Évszakváltás

avagy hogyan jönnek-mennek jobbra-balra a blogos divattémák kergült kecske módjára

Most kezdek bele másodszor ebbe a cikkbe, és bár kezdetben könnyebbnek tűnt, kiderült, hogy mégsem olyan egyszerű megfogalmazni. Mint tudjátok, a mostani témánk az évszakváltás, az én kategóriám pedig a kritikák ééés a cikkek.

Az ötlet maga, hogy az évszakváltást a blogokon megjelenő divattémákra húzzam rá, viszonylag hamar jött, de a megvalósítás némi-nemű bökkenőbe ütközött, és nem, nem csak a szalagavatómba.

Szerintem elképesztően érdekes, hogy van ugyebár a külvilág, ahol történnek a dolgok, ahol az élet folyik, ahol a divat és történelem alakul; és van a blogos szubkultúra, ami ehhez idomul. A külvilág után slattyog. A keze alatt formálódik.

Gondoljatok csak bele; amikor az Alkonyat folyt mindenhonnan (itt találtam rá a blogok világára, ezért itt kezdek bele, de nyilvánvalóan előtte is voltak már divatos témák), akkor a blogosok is nyakig úsztak Pattinsonban és Lautnerben.

Aztán ezzel együtt, bár némi késéssel jött a Vámpírnaplók, bár talán kisebb hévvel; aztán hirtelen bumm, a One Direction harmadik lett az X-Factorban és máris megfulladtunk Harry Styles hajában. (Nem ítélkezem, megvolt a magam 1D korszaka, ami bár szép volt, jó volt, hála az égnek lezárult.) És magukkal rántottak minden 16 és 23 közötti fiút, akik tudnak énekelni, mindenki fiúbandát alapított, és ezek az emberek mind-mind felkerültek a kamaszblogok fejléceire.

De ez persze nem csak ebben látszik; egy időben elképesztően sok design-blog volt, aztán jöttek a kritika-blogok, és nem tagadom, ehhez hasonló blogmagazinok is akadnak szép számmal. És a maffiás, depressziós, vagy épp vérfertőzésről, túl nagy korkülönbségről szóló blogokat még nem is említettem. Nem véletlenül.

De a mindennapi események is helyet szorítanak maguknak, és itt nem csak a sztárvilág mozgolódására gondolok; a párizsi események hatására rengeteg bejegyzés és cikk emlékezett meg az áldozatokról, aztán többen arra hívták fel a figyelmet, hogy ne csak a nyugati civilizáció közepén történő katasztrófákra figyeljünk, mert van még borzalom a világban.

A divatblogok pedig rendszeresen reflektálnak a divatbeli változásokra.

Nyilván mindenkinek feltűnt, hogy a legtöbb szó a fanfictionökről esett, ugyanis a legtöbb blog (már ami velem szembejön) vagy blogregény, vagy ff-novellák. Mielőtt valakiben felmerülne, hogy egyáltalán van-e létjogosultsága az ilyen történeteknek, igenis van: itt van egy nagyszerű cikk [XX] a témáról, ajánlom mindenkinek.

De ennél több szót nem szeretnék pazarolni a témára, ugyanis szerintem abszolút kellenek: nagyszerű gyakorlási forma, és kiderül, ki az, aki tényleg szeret írni, ki az, aki tényleg foglalkozik vele. Az ember tud rajta kísérletezni, és szépen megfigyelhető rajta az író stílusának alakulása, hogyan épül, hogyan fejlődik.

De most inkább arról szeretnék beszélni, amiről kezdetben a legkevesebbet beszéltem.

Az utolsó pontról. A maffiás blogokról, vérfertőzésről, korkülönbségről, depresszióról.

A maffiás blogokról egyedül azért szeretnék beszélni, mert nagyon idegesít, hogy senki nem vette a fáradtságot, hogy kicsit belemásszon a sztoriba. Kicsit utánajárjon, legalább megnézzen egy jó filmet, és azt vegye alapul. (Ha van ilyen, akkor bocsánat, és akinek nem inge, meg minden, de én nem találkoztam ilyennel.) De olyannal bezzeg találkoztam, hogy Zayn Malikot kell megvédenie Selena Gomeznek – ezekkel a nevekkel. Ez a probléma persze nem csak a maffiás blogokra vonatkozik, sok más témára igaz, de mostanában túltengnek az ilyenek.

Semmi bajom a korkülönbséggel a valóéletben, mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy kit szeret (#LoveWins meg minden), és azzal sincs bajom, ha a történetben mellékesen meg van említve, hogy amúgy köztük van vagy tíz év, de ha erre épül egy történet, azzal nem tudok mit kezdeni. Most mindenki forduljon be szépen csendben, és kérdezze meg magától: azok a történetek, amik a pedofilizmust idealizálják, teszik mindezt romantikus keretek között, azokban van valami cselekmény? Bármi, ami több annál, hogy ki kivel jött össze és ki kivel szakított?

Nem, nem hinném, és nem, ez így nem jó. Az ilyen történetektől mindig szépen csendben elsírom magam. Mert igen, egy romantikus történetnek is lehet cselekménye.

És most jöjjön a fekete leves.

Kezdjük, mondjuk a depresszióval. Az tűnt fel, hogy egyre többen keresnek ilyen jellegű blogokat, és rengeteg ilyen van. Belenéztem egy-kettőbe, és sajnos azt kell mondjam, ennek se néz utána a legtöbbjük, és elnagyzolt, kislány-problémának mutatják be, holott ez egy nagyon komoly mentális probléma, amit sajnos a társadalmunk nem vesz elég komolyan. Sokszor a betegek környezete egyszerűen nem is hajlandó tudomást venni arról, hogy az illetőnek segítségre van szüksége, és annak hiányában rengeteg áldozatot szedett már, holott ezek a halálesetek megelőzhetőek lettek volna. És én egyszerűen nem is értem, milyen indíttatásból kezd el erről írni az ember, ha ezt egyszerű mellékproblémának szánja. Aki szenvedett, vagy szenved depressziótól, az szerintem nem fog elkezdeni ennyire nyíltan beszélni róla, vagy ha igen, akkor azt több komolysággal teszi – vagy legalábbis merem remélni, bár láttam már nagyobb hülyeséget is -, akinek meg nincs tapasztalata ezzel, az tisztelje annyira betegeket, hogy nem csak mártírrá teszi vele a főszereplőjét, aki Bella Swan-kórban szenvedve elregéli majd, mennyire rossz neki a palotájában. Nézzetek utána emberek! Komolyan beszélek. Szerintem nincs annál cikibb, amikor egy író baromságokat ír le, pusztán azért, mert lusta volt ahhoz, hogy utána olvasson, utána kérdezzen.

A másik kedvencem meg a vérfertőzés. (Próbálok diplomatikus maradni, mert ez a téma mindig felidegel – a megerőszakolós-téma szintén ilyen, de abba már bele se merek kezdeni.) Értem én, hogy Trónok harca meg minden. De George R.R. Martin alkotott egy olyan világot, amiben rengeteg tabu szerepet kap, és ami formát bont, és polgárt pukkaszt. A polgárpukkasztás régi kedvence az íróknak – ugyanis az ember felfigyel rá, megbotránkozik rajta, katartikus élményt okoz. Gondoljunk vissza mondjuk Rimbaud-ra vagy Verlaine-re; már ők is imádtak polgárt pukkasztani, de még Ady is.

Szóval ezt a részét megértem. De azt már nem tudom megérteni, amikor mindezt idealizálják, romanticizálják. Racionalizálják. Ez nem olyan dolog – egyik se -, amire azt tudnám mondani, hogy elfogadható. Sem a vérfertőzés, sem a megerőszakolás.

Nekem senki ne próbálja meg bemagyarázni, hogy normális dolog, ha egy idősebb kihasználja az erő-, és/vagy korfölényét, és ezzel megalázza a másikat, elveszi az emberi méltóságát. Ezrek szenvednek attól, hogy valamelyik családtagja mit tett vele. A vérfertőzés komoly betegségek lehetőségét hordozza magában – gondoljunk a Habsburgokra. Ijesztő statisztikák vannak, hogy mennyi a fogyatékos, pont azért, mert az angolok nagyon hajlamosak erre, és hajlamosak voltak rá. Szigetország, tehát elzártabb, és a királyi család mindig hajlamos volt erre, ezért nagyon sok fogyatékkal élő van ott. A vérfertőzés ugyanis nem (feltétlen) az első leszármazotton látszik, leggyakrabban a második/harmadik generáció az első, aki fogyatékkal születik (lsd. Száz év magány). Nem normális.

És nem, George R. R. Martin sem idealizálja, nem teszi jó dologgá; továbbra is rossz dolognak mutatja be, tabunak, ami nem véletlenül lett az. Legszívesebben letiltanám az összes ezzel foglalkozó blogot. Fogadjuk már el végre, vagy inkább fogjuk már fel, hogy ez nem jó dolog, nem olyan, ami ilyen kis könnyed nyári olvasmányokba illik. És végképp nem ezt kéne olvasniuk az erre járó tizenkevés éveseknek, mert utána ők is ilyesmiket kezdenek el olvasni, majd írni, és máris megint torzult egy kicsit egy generáció, a normálisról kialakított képe. Tudom, egy fecske nem csinál nyarat, egy blog nem változtat a világon. De elég baj az, hogy tizenegy-két évesek pornót és 50 shades trilógiát meghazudtoló szexjelenetet írnak, hogy olyanról írnak, amiről (JÓ ESETBEN) fogalmuk sincs – gondolok itt a narkotikumok használatára, drogozásra, cigizésre, rendszeres alkoholfogyasztásra, vagy épp a szexre. Tudom, őskövület vagyok, de nekem tizenhárom évesen nem azon járt az agyam, hogy de jó lenne, ha egy sikátorban megerőszakolnának. Mai napig nem merek sötétben egyedül hazajönni.

Szóval nekem nagyon nem tetszik az, hogy mit mutat nekünk ez a blogos évszak. És előre félek attól, hogy mit hoz a tavasz.

Lezárásnak beszéljen helyettem Petőfi, mert ő jobban ki tudta fejezni – már akkor -, hogy mi a lényege ennek az egésznek, amit mi csinálunk. Kicsit mintha előre vetítette volna a mi problémáinkat, és ebben rejlik az ő nagysága. Mert mindezt olyan könnyedséggel tudta megírni – legalábbis az írásaiból az jön le, hogy ő nem erőlködött azon, hogy mindezt elmondja nekünk.

„Ne fogjon senki könnyelműen

A húrok pengetésihez!

Nagy munkát vállal az magára,

Ki most kezébe lantot vesz.

_[…]

Ujabb időkben isten ilyen

Lángoszlopoknak rendelé

A költőket, hogy ők vezessék

A népet Kánaán felé.”